Mi majd normálisan csináljuk! (de kinek mi a normális?)
Mi is megegyeztünk többek közt abban, hogy a gyermekeink érdekeit a magunkéi elé helyezzük és mindenben segítünk neki.
Na ez már az elején nem jött össze.
Mig jómagam kutakodtam, hogy pszihológus vagy mediátor segítségét tudjuk kérni. Erre amiatt is szükségük lett volna mivel a kisebbik gyermekünk már régebbi traumát is nehezen tudott feldolgozni. Sőt még mindig nyomai vannak a beszédjében.
Erre föl a „kedves nejem” leülteti a gyermekeket az asztalhoz, hogy közlendőnk van. Amit nem is beszéltünk meg, hogy mi hanem egymaga döntötte el mit akar mondani. A lényeg, hogy két mondatban elmondta a gyerekeknek, hogy anya nem szereti már apát és hogy így elválunk.
Várhatóan a gyerekben a keserűségen kívűl a minden féle indulat felszínre tört. Dühöngött első körben, a kisebbik „csak” összeomlott és sírt.
Apa már hiába próbált bármit is mondani, hiszen meg sem hallották.
Anya azonnal a kicsinek felajánlotta, hogy majd kap focista kártyát és gyüjtő dobozt is. Számomra érthetetlen módon, hiszen ki az aki egy gyermek érzelmét ezer forintokban méri?
Nagyobb gyermekünk elkezdte kiírni magából meg rajzolni a dühöt és rengeteg kérdését. „Miért?” Hát ez volt a lényege.
A gyermekek kapaszkodó nélkül maradtak, csak apaként én mondtam hogy nem ezt és így akartam.
És itt jön elő, hogy a gyermek nem más mint egy kis ember. Pár óra alatt felfogta, hogy mi van és arra, hogy anya szerint apa elköltözik a válasz a következő volt: anya van egy jobb ötletünk. Apának nem kell elköltöznie, Te költözz le a mamához és mi hárman maradunk itt.
Hát itt ismét összeszorult a szívem. És nem találtam szavakat.
Persze anya azonnal kontrázott, hogy hárman igen, de apa megy. Én meg csak annyit tudtam mondani, hogy itt és most ezt fejezze be.
Alapból a közösen létrehozott otthonunkról van szó.
És itt ismét egyértelmű lett, hogy a lassan egy éve folyamatosan megbeszélt mindent közösen és felesben csínálunk a fiúk életében kizárt anyuka részéről.
Nem tudott felhozni semmi más indokot, csak mi az hogy nem csak én fizetek tartásdíjat.
Kis szünet következett a napban, mert úgy éreztem nekem is le kell nyugodnom és a fiúknak is.
Persze estére a nejem közölte, hogy továbbiakban sem erről, sem pedíg másról nem kíván beszélni velem.