Tegnap délután mikor hazaértünk a fiúkkal az iskolából anyuka éppen belépni készült a lakásba.
Ebben semmi furcsa nem lenne, ha nem a munkaidejének lejárta után 10 percel történt volna. Öt éve harcoltam azért, hogy legyen velünk. Kevés sikerrel, hiszen ide jutottunk.
De vegyük azt, hogy igyekezett végre mivel ő viszi a gyerekeket edzésre.
De nem, hiszen megcsörrent a telefonja melynek túloldalán nagy valószínűséggel az ügyvéd volt és már rohant is sógoromhoz.
Ekkor már meg is láttam, hogy a hónapok óta nem talált anyakönyvi kivonatok meglettek.
Mikor visszatért (természetesen már késésben az edzésre menet) fülig érő mosoly volt az arcán.
Este edzés után futás a közeli sport áruházba cipőt venni, mert az egyik gyereknek kicsi lett a cipője amit anyuka vett neki jóval korábban.
Eleve hihetetlen számomra, hogy egy cipőt anélkül venni, hogy aki viseli nincs is ott.
De nem ez a lényeg.
Anyuka morcos volt eleve, mert kértem csináljon lakáshasználatról jegyzetet. Nem érti, hiszen ő el akar küldeni és nem megosztani.
És itt jött ismét a kicsinyes „bosszú”. Apának már nem terít, nem gondolja hogy én is oda tartozom.
Mit tudtam volna tenni? Irány gyorsan venni valami harapni valót.
Nem is tetszett ez sem neki, mert megjegyezte van itthon is elég kaja. Mire én, csak helyem sincs és nem is úgy készültél.
Miért, mert az asztalnál az én helyemre pakoltál mindent, nehogy le tudjak ülni.
Nagyobbik fiam (mert Ő szereti) oda is jött és közösen falatoztunk az általam hozott gyros tálból.
Persze mindjárt szóvá is tette, hogy inkább fektessem le a gyerekeket fél nyolckor. Ennek eredményeként ő még olvastatta a picit majdnem kilencig.
De apa csak örült inkább, hogy hogyan olvas a fia.
Folyt.köv.